Lábnyomod

Lábnyomod a szigeten – hangodban a folyó -,
a parti köveken maradt, s mindig látható,
ha a kövekre szakadó partra kiárad
a szerelem, az öröktől való.

Nagy fa, kövek, szent hely, zarándok sóhajok,
csavargó vágyak, feléd, szép szigetlakó
halkan szállnak, ahogy gyorsan és hidegen
fut tovább hangoddal a folyó.

Magányos tábortüzem lángjában még nézlek,
táncoló árnyak közt most is megidézlek
újra, hogy nagyon fájjak, legalább a tűznek,
vagy legalább a fáknak…

Néha mintha vihar rázná meg a lelkem,
hogy szélfútta parázs martaléka lettem,
teliholdban látom, ahogy lángolsz te is,
hogy elégjünk várom…

Ez a sorsunk tudom, tűzben tűzzé válni,
gyehennákból égve egek felé szállni,
lelkedre szomjazva, s utánad bármilyen
poklokra leszállni…