Ködben járta végnélküli útját,
hisz lelkében hordta múltja súlyát,
de váratlan nap ébredt szívében,
és örökre elveszett fényében.
Semmivé álmodja magát az ember,
tele légbőlkapott, nehéz tervvel,
felhőn függő nehéz, komor vágyak,
csillagtűzből születő szent tárgyak.
Képzeletből épít fel szárnyakat
bátornak látszik, csupa akarat,
könnyű gondolat hátán felrepül
előtte a világ némán terül.
Mindenki felett éli életét,
de sejtheti már szörnyű végzetét;
csodálja a gyönyörű csillagot,
Éjt feledve: csak nézi a Napot.
Örök fényben élve lassan vakul,
küzdeni csak a csodáért tanul,
s száll fel, száll oda a magasba,
nyárban égve nem gondol tavaszra.
De Naphoz érve lángra kap szárnya,
végítélet s csillag hullása?
Csak egy lélek hull lángolva porba,
nézik emberek, végtelen sorba'.
Így halad az Élet korról-korra,
szárnyalás és lángok, mesék sorra;
és csillagok közé vágyó álmok,
vagy köd, sötét, örök kínzások…
végső vad pörgés, haláltusája,
a hideg föld már epedve várja,
utolsó jelként ennyit ró az égre:
Érted zengő dalaimnak vége!
Régvárt vendégként érkezett az Éj;
mert az a nap most más világon kél,
álommal telt ifjú sírja felett,
a Tűzszemű lány most másra nevet.
1 hozzászólás
Gyönyörű vers! Nagyon szép képek végig, s a szomorúságba átcsapó sugár döbbenetes. Gratulálok Neked!:)