Tájringató fehér csendben,
rügyekben alszik most a nyár.
Szűz-fehérség hó-karjában
alélt gyermek a téli táj.
Lassan moccan az álmos alkony.
A hó alatt kérdés a vetés,
így vár a cseléddé lett gazda:
némán és csupa szenvedés.
Öreg és mostoha lett a falu–
a város felszippantotta életét,
de nem sír, csak vár, hallgatja
az ősöktől örökölt föld neszét.
Ami eddig volt, az mára elfogyott.
Becsapott lett mind, aki él,
széthordtak mindent mi létezett.
Bennük már kevés a szenvedély.
Lelkükben már éppen, hogy lobog
a remény, pedig a tavasz,
új csírát, életsarjadást hoz—
s ez az egyetlen vigasz!
Lázadó álmok tétlensége
kísér itt, hol védeni kell
a földet. Mily sok még az áldás,
de a bajokért senki sem felel.
Eljövő tavasz, régi útján,
már jövőben jár az álom,
de haj, ökör nélkül mit sem ér
a kerítést tartó járom.
4 hozzászólás
Szia!
Sajátos hagngulatot hordoz versed. A reménytelenségben, elhagyatottságban mégis ott van egy cseppnyi kis hit a jövőben. Még akkor is, ha lázadó álmok tétlensége kísér.
Szeretettel: Rozália
Kedves Rozália!
Azok, akik az életet adó "földben" hittek és ma is hisznek, azokban a remény soha nem hal ki.
Csak lehetőséget kell adni nekik a bizonyításra.
Örülök, hogy erre jártál.
Szeretettel, Inda.
Kedves Inda!
Versedből kiérzik a mai falvak minden keserűsége.
Nagy igazságot tartalmaznak szavaid!
Gratulálok, Judit
Kedves Judit!
Amikor az ősi berendezkedésű falvaink elsorvadnak, eltűnnek, akkor helyükbe lép egy mindennel etethető, irányítható massza (tömeg) emberiség:
Ennél, magyar vonatkozásban szörnyűbbet elképzelni sem merek.
Az a baj, tudod, hogy néha a lelkünkben lappangó, kitörő igazságok is néha valóra válnak.
Köszönöm, hogy olvastál.
Szeretettel, Inda.