Mind összegyűltek a régi mesék.
Mondták: „ununk téged már némiképp.
Unjuk magunk, s ununk már téged,
elhagyunk most, és neked már véged!
Mert hát a meséid unalmasak,
kopott a gobelin, szégyelld magad!”
Meg gyűltek csak azok a „mindösszes” versek,
mondták: „A tollad ám már hiába perceg.
A papír úgyis csak üres marad.
Kár lenne érte, csak ásd el magad!
Amúgy a verseid szánalmasak,
molyrágta gobelin, szégyelld magad!”
Mondja a holdvilág: „fáradt vagyok,
bosszantanak engem már csillagok.
Jöhetne a felhő, úgy bújnék el,
világ én-engem már nem érdekel!
(Amúgy, valóban unalmas vagy,
rég voltál valaki, most senki, de nagy!)”