Lélek, vándorlás

Lélek, vándorlás

Költő mondta: "Vár állott most kőhalom",
sorsát bevégezte, ez a jutalom,
eként építem világom én is,
és romjain ülve kérdem: miért is?
Nem bízok magamban s az emberekben,
véres végzet viszi vándor-lelkem.

Már csak az emlékek égnek, s a parázs,
ha a szél elfújja, elmúlik minden varázs,
megszenvedek minden pillanatért, a múltért,
és nem marad csak néhány fénykép tanúként.
Mi maradt életemből? Ülök a romokon
s gondolkodom el nem múló gondokon.

Hűtlen nem voltam, veletek maradtam,
mégis este magányosan alhattam,
én az élet útján egyedül sétálok,
magányos vándorként egyedül mélázok,
egyetlen társam saját árnyékom,
az ismeretlen, komor tájékon.

Túl sokat vagy túl keveset adtam,
hogy utam veletek nem járhattam?
Barátok, szerelmek, el nem múló álmok,
egyre csak egyre érzésekre vágyok,
ha sötétben felcsillan néha a fény,
felébreszt a Nap s tudom: nincs remény.

S ha Éjféli lány mosolyát látom,
őrült szívem nem tudja: ez csak álom,
nincs oly világ, ahol szívünk együtt élhet,
mert mindent, mindent elrabol a vak végzet,
s ha nappal baráttal sétálok,
éjjel ellopják tőlem vad táncok.

Építek csak, építek egyre,
követ görgetek hegyről-hegyre,
és elpusztul, összedől minden álmom,
lassan túl vagyok a vágy utáni vágyon,
s kóbor lelkem nem vágyik isteni erőre,
elköltözött tőlem az örök vadászmezőkre.

(Elment már tőlem minden lány,
mint messzetűnő vad talány,
elmegy most mellőlem minden barát,
rúghatom egyedül az út porát,
el fog menni a család és szerelmes élet,
meghal majd, meghal az üres lélek.)