Lépjek

Ülök a fotelon azon álmélkodom
unokám egy fotón, fenn a szekrény polcon.
Mikor ölelhetem, mikor puszilhatom?
Pénzem számolgatva, aprót rakosgatom.

Menekülnöm kéne, egyről a kettőre…
hogy ne dőljön össze múltamnak jövője.
Érvek távlatából mit várjak hazámtól?
Zengő Duna partján kisiklott habjától…

Nincsenek határok, szakadt országvégek…
Áldott nemzetemnek sem kedve, sem része…
Maradásra szólít, cseléd volnék "ott" is,
téves a hipnózis drága diagnózis.

Koldus lelkemnek oly savanyú kenyere,
minimálbéremnek semmit ért ereje,
a megszokott utca futrinka világom,
gyermekkori titka súgja maradásom.

Lehet mégis lépek, nem lesz világvége,
csupán csak kérnek, én németül beszéljek.
Bécsi batárnőmnek nyaral majd rokona.
Beajánlott engem, nincs eke, borona.

Örülnöm is kéne, közel lesz unokám.
Lesz elég bérem, lesz wellness és szaunám.
Cserébe takarítok, macskát etetek.
Lesz időm csavargok, gondokat feledek.

Ó, drága jó hazám, miként gondolok rád,
hogyha németül szól, köszön már unokám.
Mit mondjak majd neki, hogyan is beszélek?
Tán nem is érti, mit Mátyásról mesélek.