Lépünk az ősz felé

Hűvös árnyak lebbenésén
közeleg az ősz,
ködlő páráiba rejtőzve
a hajnali csendnek homálya.
Követem tekintetét
a távolokba rejtőző időnek,
hová múltjába tűnik a nyár,
s dalát keresem rigóimnak,
erdők bújta dalát.

Elring képzetem előtt mindaz,
mit emlékül rejt bennem e szív,
e sejtésben lelt ábránd,
hol szépségül laknak a szavak,
árnyékként vonva lépteim
volt napoknak átsétált lábnyomán.
S hallgatom
a harmatán csillanó
őszi szél dalába fogott húrjaim
rezdülő pendülését,
ahová elringó képzetem érzésein
közelednek e sorok hozzám.
E sorokban átélve mindazt,
miben lelek harmóniát,
nyárból térve meg
az őszi szélben való susogás,
hol hervadásnak indult a természet
sárguló lombok
lassan lehulló zörrenő avarán.
S mint lépdelek a tájban,
oly béke leng előttem
kitárva felém karjait az ősz,
s hallgatom
mint nekem susogja dalát
elmerengő szemeim előtt.

Emlékeimre gondolok,
mik elvezetnek régi őszökhöz,
hol hallgattam a rég volt csendeket
lepergő időn.
Szívem vágyaiban közeleg egyre
volt verseimnek leírt sorain
minden olyan érzés,
melyben fellobog ma újra,
mit hord ezernyi leplén,
mi szép volt nekem
eldalolt,
oly rég letűnt őszökön.
S meglelem azokban
sárgult zizzenések vöröslő csendjeit,
halk neszekbe írva múltam érzéseit.
Bevallom, kissé fáj,
kicsit letűnve érzem,
mit messze hordott az idő.

Voltak nyaraim mint másnak,
miket hogy szerettem,
s most egy
megint átadja helyét
az őszi hervadásnak.