Milyen hazug halandó vagy, hogy sorsom megváltóját ünneplik benned meg nem váltott sejtjeim?
Milyen éghajlatról jöttél, hogy fuldokolsz kontinentális hétköznapjaimban,
s egy szubtrópusi este is világgá üldözött?
Milyen hátteret kell építenem hollószárnnyú arcodnak,
hogy ne vergődjenek kalitkás szemeid e naturalista hátterek szökhető réseit kutatva?
Hogyan hívjalak, amikor látni akarlak, és hogyan NE hívjalak, amikor AKARLAK látni?
NÉZLEK.
S ha mozdulok érted, szemedben látom törvényeid rácsait, s félek.
NÉZEL.
S ha mozdulsz értem, hallod csörrenni törvényeim láncait, s megriadsz…
De mit ér, ha szándékká mered az akarat,
MINDEN ARCOM KÍVÁNJA MINDEN ARCODAT!
A Te szemeid csókolni tudnak.
Hasonmása vagy egy országos megcsalónak, egy tucatnyi bús fotónak,
egy kötetnyi temetőnek,
egy minden szeretőért vezeklő szeretőnek,
ki intett szemével, s lelkem hozzászökött,
vitte magával az angyalt, és ördögöt.
Nézlek – s látom látni vágyott arcodon,
hogy nékem nem lehetsz, csak nézhető IKON.
Érted nem jutott nékem fegyver – ellened sincs mit fordítanom.
Halált-megvető gyávasággal hivlak üres papírokon,
mert érted nem fegyver a szó, s már gyávulni sem tudok,
csak növesztem, növesztem szemeimet, hogy valahol, végül majd RÁDLÁTHATOK.
1 hozzászólás
Ez megint kilóg a sorból!
Gratulálok!