Levél Móninak

Nem tudta, hogyan kezdje levelét,
ne tolakodjon, ne sértsen senkit meg,
hogy mondja el mindazt, amit érez,
mert fáj, éget, hogy szeretnie nem szabad.
Színt hoztál szürke életébe,
szépséged megbabonázta,
a világ más lett számára,
mert látta szemedben a szivárványt,
mely ragyogott az égen át.
Nem akart mást, mint kalandot,
egy forró, égető éjszakát.
De mondhatod -e a sasnak, ne szálljon,
ha éhes fiókáit kell etesse,
vagy a szélnek hajad simogatva,
hőségtől hevült tested, ne enyhítse.
A fának, mely ágával átölel,
árnyékában fejed álomra hajthatod.
Költő, s ezt lassan elhiszi magáról,
a szívével látja mind azt a csodát,
mi lényed tisztaságából árad reá.
Múlnak az évek, egyszer elfelejted,
emlék lesz neked csupán,
egy szócikk életed könyvében,
apró betűkkel írva, észre sem
veszed, s unottan lapozol tovább.
De nagy a lelke, a szíve hatalmas,
és irigyelni fogja majd azt a férfit,
aki az életét veled élheti le.
Nehéz minderről beszélni.
Fél! Megszólalni nem is lehet,
sír magában, s elátkozza a sorsot,
hogy jobban megismerd, esélyt sem adott.