Levelünk

Mindene volt a természet
földre hullik, üzen nékem:
lezuhanva porban vész el,
szél repíti, szenved és mer.

Cirógatta pimasz tavasz
lassún jövő rögtön szaladt,
ám szivárvány szirmaival
madár dalolt vágyainak.

Kedvelt estében napnyugtát,
kék csillag- szikrás éjszakát.
Mámort vélt a horizonton
szerelemben ringatózón.

Kergette a hideg telet,
ritka fehér hópehellyel:
szél-barázdás jégvirágnak
búzakalász bánatával.

Kutatta mindazt mit lehet:
messziről tért ismeretlent.
Élve együtt végtelenben
érthetetlen nyílt éterben.

Megismerve a fényeket
és benne kínzó végzetet.
Egy életén több halála
hogy lesz a csend a barátja.

Akarná a napvilágot
elé tárult boldogságot.
Álom- titok ezer szálon
harmatcsepp lesz füves ágyon.