Lipóti látomás

Zajos csend, zsibongó magány, tágult szűkület.
A kórlapon súlyos diagnózis: szétfeszítő őrület.
Kinek az ajtó álmában kinyílik, feltépi, s elszáll.,
A valóság? Rácsos ablakon besandító holdsugár.

Takaróval fedett roncsok gondolatban hazautaznak,
lázgörcsbe vergődve, félmeztelen hullámvasutaznak.
A teremben az ágyak, mint vigyázban álló katonák,
fetrengenek rajtuk szedált, félvilági, torz figurák.

Tág pupillájú, skrizofrén lány töri meg a baljós csendet,
nem vette be a gyógyszert! Fehér ruhás sereg tölti be a termet.
Nyugtatót! – ordítanak, kényszerzubbony anyaga hasad,
végre hat az injekció, az észvesztő óbégatás abbamarad.

Saját ágyához kikötözött férfi árnyéka csak magának,
tiszta pillanatában szívesen adná át magát a halálnak.
E férfi halántékához tartott füstölgő puskacsőre vágyik,
fekhelyéről körbetekint, szeméből vad téboly sugárzik.

Hajnal hasad, az üvegen áttetszik a nap gyilkos vigyora,
csontsovány vénség kezében megremeg műanyag pohara.
A víz kiloccsan, a pohár földre esik, senki sem mozdul,
megáll az idő, e közegben minden emberi jellem kifordul.

Halkan pereg a vakolat, nem zavarja a csodás idilli képet,
demens nő szemembe néz, arca tükrözi az érdektelenséget.
Emberség, szabadságérzet néhanap teszi csak tiszteletét,
fogatlan mosolyú elmebaj mozdítja elő az állatias viselkedést.

Eltelt egy nap, a gyógyulás reménye hajdan szárnyra kelt,
öngyilkost, őrjöngőt a menny sem várja tárt karral odafent.
Ismét leszáll az est, látszólagos harmónia tölti meg a szobát,
de a nyughatatlan lelkűek most is álmatlanul töltik az éjszakát.