Lóvásár verses mese

A kutya vidámkodva les a lóra,
hogy nagyképűen mit vált az valóra?
A ló gőgösen a kutyára nyerít.
A gazda lovát ostorral piszkálja.
-Jó paripám! Siess már a vásárba!
Mert azt tudod, hogy az itten mégsem járja!
Út mentén, vásár szélén csikós itat.
-Megvenném én mind az összes lovadat!
Szól kurtán a most jött gazda: – Mondjál árat, na!
-Tíz ezüst egynek ára! Nem sok egy lóra!
De meg kell várnunk ám az én gazdámat!
Hamarosan jön a lovak gazdája.
A hallott árat helyben hagyja.
-Úgy ám! Tíz ezüst egynek az ára! Sokallja?
és máris nyújtja kezét parolára.
Nézi, nézi. Gondban a kutyás gazda.
Milyen a lovaknak a bőre, a patája,
ép-e azok szép, óriás fogazata.
-Megmondom: nyolc ezüst, nem több darabja.
mondja, s egy jó nagyot köp a piaci porba
-Nyolc?! Darabja?! – hűl el a lovasgazda.
-Kend hogy érti?! Szép a csődör, meg e kanca!
A világon nincsen sehol párja! Nyolc ezüstnél már csak több az ára!
Ha tízért nem viszi, maga meg nem kapja!
Maga bizony ám nem vevő e lovakra!
Hümmög a kutyás gazda:
-Nyolc, meg kettő lovanként az áldomásra!
A két gazda egymás tenyerébe csapva
elindul tüstént a sarki kocsmába egy kis koccintásra e jó vásárra.
Így indult haza az egyik gazda
negyvennyolc pénzzel, a másik egy kocsival,
nyolc lóval és egy csaholó kutyával.