Magány

Ébredezek, de oly nehéz,
Sötét nappal köszönt reám,
Remény mi van az is kevés,
Nincs más csak a gyilkos magány.

Borzalomból feltámadni,
Mindig nehéz szívvel lenni,
Várni és el nem keseredni,
Bántó magánnyal egyesülni.

Hazugság mi körülvesz,
Úgy fojtogat, meghalok,
Fájó magányban telnek,
Éjjelek és nappalok.

Emberek, akik most láttok,
Azt hiszitek ismertek mind,
Mélyből reátok kiáltok,
Érzitek a magányos kínt?

Csak süket bábok vagytok,
Szavaim is némák már,
Sírni engem nem hallhattok,
Őrző magány vigyáz rám.

S a fény már csak egy sötét folt,
Lelkem vágyaival vív harcot
A testem gyötrő börtönébe,
A magányos élet láncolt.

Ki nem mondott szavak,
Fülekért üvöltenek,
El nem sírt könnycseppek,
Csak magánnyal csendesednek.

És nézd, itt állok a semmi közepén,
Várva, hogy eszedbe jussak,
Megráznám magam, ha tehetném,
Hogy a magánytól távol fussak.

De láncaim levetni nem lehet,
Még ha nevetek is, szenvedek,
Hamis álarc mögé bújva,
Vérző szívvel mosolyogva.

Most csak csend van …
Csend van újra,
Szememet lecsukom, majd kinyitom,
Fényes kis könnycsepp csillan meg az arcomon.
A távolban látom már az ismerős alakot,
Félre teszek fájdalmat, bánatot.

Közeledik, és jeges csendet hoz,
Némaságával gyötör és kínoz,
De, nem te vagy az, nem te már,
Csak a Magány az, aki reám vár.

A Magány, a gyilkos, a fájó,
Az örök barát a vigyázó,
A kedves, ismeretlen testben,
Csak a Magány minden percben.

Társam lett és mindig itt van,
Éjjel és a nappalokban,
S ha már senki nem gondol rám,
Ha ágyam szélén ülök árván,
S ha sírva ölelem a párnám,
A Magány akkor is vigyáz rám.