Magányos fenyő

Oh, de sudár voltam hajdanán,
Felém hajlott az összes fenyőlány.
Örökzöld voltam, s az idővel,
Sohasem koptam, mindig szép, erős voltam.
Hiába jött ezer vihar, tudtam jó föld ez,
Egy életen keresztül kitart!
Otthont adtam már sok száz családnak,
S a sok fenyő közt, mindig barátra találtam.
Némák voltunk, de águnk össze ért,
Nem volt magányos fa, ki a viharban félt.
És mikor télbe fordult minden,
Szomorú lettem, de a társaim óvtak.
És suttogta a dér, nézd a napot,
Újra melegszik a szél,
S ez így ment éveken keresztül.
És azt hiszem boldog voltam.
S most nézzetek rám, mit tettetek!
Mocskos, ócska, rátarti emberek!
Eltűnt az erdőm, mi maradt nekem?!
Egy kopár sarok hol mint a nap az égen,
Olyan egyedül vagyok!
Árnyékomban hűsölt ezernyi vándor!
S tőlem melegedett fel ezer tábor!
Nézzétek mit tettetek velem…
Kopaszodok… zöld palástom már a múlté…
S most már egyedül félek a viharban…
S ha jő a tél egyedül leszek…
Nem óvnak már a társak.
S a vándorok is, fejet csóválva tovább állnak…
Mert milyen fenyő az,
Ki gyenge mint egy ág, s színe sincs.
De majd jöttök ugye emberek…?
Kivágtok… s holtamban is csak gyaláztok…