Bársonyos, narancssárga föveny úszott,
közte bámészkodott egy tüzes képű,
bólogatott mikor a nap rátűzött,
oly káprázatos volt, tiara ékű.
Földig hajoltak előtte, csodálták,
még a szellő is csak őt cirógatta,
a méhek szép derűs dalt dongtak neki,
pillangó szárnyaival simogatta.
Egyszer mikor a hold világolt már fent,
rút álmot látott, bánatosan ébredt.
Ám nekem elmesélte a titkát,
azon a hűvös őszbe fordult éjjen.
Szinte már fekete volt, szirma fonnyadt,
mint a falevél, fázott, szörnyen fázott.
Ám de fakó arcán ott ült a mosoly,
míg szemére nem jött az örök álom.