Virágaimra rásütött delén a nap,
s az átmelengető kegyelmi pillanat
remegve, áthatón ölelt ma engem át,
a szívemen talált a kerti fák alatt.
Amint ölelte télben elfagyott hitem,
felengedett az egyre olvadón, hiszen
megérkezett a várva várt feloldozás,
akárha volna lelkeinkre csontkovács.
Ma fellegek közé repülni volna jó,
belátni kerteket, mit elfedett a hó,
a bokrokon susogni, mint a játszi szél,
ha ága közt az új tavasz felől mesél.
Ma vággyal átitatva átadom magam
az új reményeimnek és ma gondtalan
emelkedek goromba ördögöm fölé,
e mámorult idő enyém, s az angyalé.