Már nem félek

Átölel egy bíbor-pillanat,
s rezdül a szellem szárnya,
táncot járnak az emlékek,
megsimít bársony-varázsa,

nem csitul az érzés,
mint villanó képek –
a megperzselt évek
égetnek szüntelen,

a lángot nem
oltja sem vég,
sem áhított lét,
sem báj mögé
rejtett színlelés,

mert görcsösen
szorít a vajúdó kín,
kezem nyakára kulcsolom,
mint akkor – ott,

mikor azt gondoltam,
kegyeltje lettem fénynek,
s szemérmét legyőzve a test,
az ordító hiánnyal
rohant feléd,

és kezeddel
érinthettem a végtelent,
harmatos fűben ébredtem –
mosolyogva,
mert azt hittem,
hogy valaha
esélyed lehetek…

ébredek…

végre Csend ölel,
s az Út ad erőt,
a múlhatatlant
új pillérekre építeni,

hogy magammá
megnyugodva,
láthatóvá tegyem
a láthatatlant,

immár
Nélküled…