Napfény hintázik, ablakot nyitok.
Kertben vigadnak rengő nárciszok;
lélegzik fel, hajlong a diófa,
várta a tavaszt ő is… mióta…
Szűz ibolyától illatot lopok;
élednek vénhedt, fáradt oszlopok.
Harmattól nedves a tetőcserép;
a hajnal naponta előbbre lép…
Virág nyílik az úton túli fán,
kerítés előtt három tulipán.
Öregszik az idő, immár fiús,
levelét kibontja víg március…
4 hozzászólás
Kedves Klára!
Ámulok, milyen kivételes rímeket használsz, egyik sem erőltetett, természetesen illeszkednek az egyébként önmagában is érzékletes – érezhetően színes, illatos, azaz magába szippantó táj-pillanatleírásba.
üdvözlettel: Grey
Kedves Grey!
Az udvarunk ihlette ezt a kis verset, mindaz, amiről írtam benne, ott megtalálható. Nagyon megtisztelsz a hozzászólásoddal. Kb. 10-11 éve írok és kezdetben nem nagyon foglalkoztam sem a formával, sem a rímekkel, de mára már forma- és rímbolond lettem 🙂
Üdv: Klári
Szia Klári! 🙂
Már csak néhány nap, mondjuk húsz és még hozzá alig néhány, aztán átveszi a március az irányítást.
Ezt éreztem ebben a versedben, mert ezt akartam érezni. 🙂
Minden segítséget és útmutatást, terelgetést megkaptam itt, hogy ne történhessen másként a tavaszvárás.
Nem mai versed ez, azóta benned is átformálódott a világ, de amit itt átadtál, az számomra szívderítően tanulságos: "öregszik az idő". Csakis az idő. 🙂
Jó volt ezt a versed is megélni, méghozzá lányosan. 🙂
Szeretettel: Kankalin
Kedves Kankalin!
Az én szívemben örök tavasz van – hiszed vagy sem! 🙂
Köszönöm a szavaidat, nagyon jólesnek.
Szeretettel: Klári