A messzi út az éjen át tekerg,
maroknyi vágy maradt utána, mert
az itt hagyott virágaimra már
csupán a téli hóesés, mi vár.
Tavaszt keresve jöttem onnan el,
de lám, hiába bátor az, ki mer,
sajogva fáj a múltam egyre csak,
a lángolása majd egekbe csap.
A vándorút nehéz kenyér, de én
az angyalokra bízva, könnyedén
adom magam, kitárva lelkemet,
jövőm ködére dőlve lépkedek.
Maroknyi vágyam olykor elmarad,
az út a félelemnek enni ad,
gyakorta torkomat szorítja el,
de nincs idő maradni, menni kell.
Talán az új hazában engemet
marad, ki átölelve megszeret,
s ha nem, temessen el, de mélyre majd,
maroknyi vágyam akkor is kihajt.