„karnyújtásnyi elérhetetlen távol a csillagoktól,
forgok, keringek egyedül”
Halál-hideg magány-világ
Űzi messze a lelkemet.
Gömbhalmazok közt suhanok
Míg az öröklét eltemet.
El innen messze, messze el,
Tovább, csak tovább suhanok,
Nincs akadály, nincs félelem,
Nem állják utam csillagok.
Nincs határ a végtelenben,
Van-e hát végső pusztulás?
Lehet sír egy fekete lyuk,
Vagy szupernóva robbanás?
Új csillagok, új életek
Születnek a pusztulásból
Az űrfekete semmiben
Taszításból, és vonzásból.
Az őrült száguldás helyett
Csak nyugalom, és csöndesség,
A határtalan időtlen
Maga a tökéletesség.
Vörös óriás, fehér törpék,
Tündérködök villanása,
Mesevilág álomképek
Kristályfényű csillanása
Gyengéden körülölelnek,
Hogy érezzem, itt a helyem
Lassan ringat Tejút bölcsőm,
Csillagpárnán nyugszik fejem…
5 hozzászólás
Érdekes vers, kellemes volt elolvasni.
A mondanivalója is szép.
Csak így tovább!
Üdv.:Tamás
Kedves Lir Morlan!
Kedves elmélkedő kis versed egy pillanatra ismeretlen helyekre vitt el. Érdekes esemény ez az ember történetében. Az első, vagyis korai gondolatok mindig, valahova elmenni, valahova menekülni valakitöl, vagy csak egyszerüen az ismeretlen húz. Annak ellenére, hogy engem ez az érzés, már negyven évvel ezelött elhajtott otthonrol, a szabadidömben azonban ismét vissza-vissza visz. Most is mikor a versedet olvastam ez az, azt hitt rég elmult érzés újra ittvan. Egy vers ami valakinél egy érzést meg tud mozgatni az mindig jó
Ezért is tettszik ez a versed, és remélem, még több is fog tettszeni,
üdv Toni
Kedves Lir Morlan!
Nagyon komoly verset írtál, igazán erős, tartalmas, a szókészlet remek. Érezni benne valami hatalmasságot, ami nekem nagyon tetszik!
Gratulálok!
Üdözlettel: Metal Koala
Volt egyszer egy hasonló hangulatú, elgondolkodtató, félelmes-szép csillagos éj az életemben.
Nekem tetszik ez az ábrázolás.
Üdv, Poppy
Nagyon tetszik.
Van benne valami lüktető erő, ugyanakkor a vége nyugalmat és csendet áraszt.
Még az ember-űr ellentét (vagy inkább egység) is megjelenik mint afféle mikro- és makrokozmosz.