Matrózok

Már látom messze háborog a tenger,
Már most érzem hideg sóhaját.
Megfeszítem vitorlám,
És büszkén dalolok, ahogy tanították hajdanán.
Mit nekem hánykolódó víztömeg,
Ki semerre nem tart,
Soha, el nem tévedhet.

Háborog a tenger, szilaj hullámot vet.
Kis ladikom minderre csak nevet,
Bőszen csapkodja kis bárkám,
Miközben kapaszkodik mátkám.
És én, szomorúan dalolok,
Nem, már nem harcolok.
Belül érzem, szabad csak így vagyok.
Úgy is visz az ár, merre akar.
S bolond ki a hajójában nyüszítve kapar.

Minden villám hirdeti,
Milyen büszke és erős bárkám.
Üvölt a szél, de nekem csak hangzavar.
Mint egy légy talán úgy zavar.
Völgybe le, hullámra föl.
Egy idő után monoton,
De vége lesz majd,
Vége, én így gondolom.

S lesz majd szép idő,
Mikor minden távolról is csodaszép.
Egy idő, mikor rólunk,
Matrózokról, szólnak a regék.
Mi jártunk arra, merre nem tartott senki.
S mondták csupán pusztulás,
De ha kibírjuk a vihart,
Minden mást is nevetve várunk.
Mi, kik minden hajóval,
A hullámok poklába szállunk.