Megálmodtam az Istent;
A mamával kékítőt festett
A dézsa megbillent
Legurultak a kék cseppek
Összemaszatolták a lelket.
A mama sírt, Isten nevetett.
Megálmodtam az Istent;
A tarka virágos réten
Kéklőn tündököltem
Egy fiú sárkányt eregetett éppen
Előbb letépett, aztán rám lépett.
A mama sírt, Isten nevetett.
Megálmodtam az Istent;
A konyhakredencből előszedtem
A babérlevelet, fűztem csak fűztem
Ujjamon már a vér sercent
De én csak tűrtem és fűztem.
Isten sírt, a mama nevetett.
7 hozzászólás
Kedves Noémi!
Többször is elolvastam a versedet. érdekes gondolat formákat veszel igénybe, de valahogy nem tudom követni. Ugyanakkor van valami benne amii lebilincsel, de azt sem tudom micsoda. hogy a hosszabb fejtegetést befejezzem, nem értettem teljessen, nem is tudtam meg, mi tetszett benne, de van valami ami azt sugalja: Szép. És ez a fő.
üdv Toni
Szia! Már a címe is megfogott, igazán remek. Egyebekben egyetértek Tonival, nem biztos, hogy teljesen értem, de van benne valami megragadó.
Üdv, Poppy
Kedves Toni!
Hú! Ez talán életem eddigi legnagyobb elismerése, ami a publikálásaimat illeti mindenképpen! Én sem értem, hogy Te miért érzel így a versem olvasásakor, lehet átjön a kisugárzom az írásomon keresztül?!:)
Nagyon köszönöm! Igazán hálás vagyok érte!
Köszönöm Poppy! Talán az örökké gyermeteg lelkem, az az, ami lejön az írásaimból!
Meg vagyok hatódva!
Hihetetlenül jó vers,nagyon ötletes, bár csatlakoznom kell az előttem szólókhoz, én sem teljesen értem, de igazán elragadó. Gratulálok!
Szia!:)
Ezzel most oda…-tál! 🙂
Hmm, ahogy van, befigyel nekem, egy az egyben… Nagyon bejött!:)
Pussz Neked!
Köszönöm Ciánka. 🙂