Amikor lehullott az első levél,
Földig hajolt érte az ág,
De hiába, elszállt a széllel,
Többé nem látta.
Visszahúzta folyton zizegő
Maradék sarja,
És tűrte némán,
Mint űz gúnyt vele az idő…
Egy reggel különös pompában
Levelei elhagyták mind,
Roppant az ág, s a jeges űrben
Álomba merült megbékélten.
6 hozzászólás
Ez nagyon szép és vizuálisan is gyönyörű sorok!
Gratula!
Barátsággal:Fél-X
Köszönöm szépen, Fél-X!
Érdekes megközelítés és forma, tetszett az ötlet, és a megvalósítása is.
aLéb
Kedves aLéb, örülök véleményednek!
Kedves Katalin!
Ismerős a neved valahonnan, hirtelen nem tudlak beazonosítani.
Ez a versed végtelenül meghatott.
Lehet, hogy én képzeltem bele…nem tudom.
Aznap volt a múltam legutolsó Szeretettjének a temetése, amikor ezt a versedet feltetted.
Amikor ezt a verset olvastam, arra gondoltam, hogy nincsenek Szüleim már, s immáron nincsenek Nagyszüleim sem, Virágének pedig mindezt az érzéskomplexet nekem versbe foglalta.
Számomra egy bakonyi kis falu temetését hordozta az érzésvilág, amelyet én magam még képtelen vagyok megírni.
Köszönöm, hogy megírtad. Tudom, hogy nem nekem, mégis, úgy jött le, hogy helyettem.
Kedves Andrea! Ezt a verset az én életem eseményei ihlették, de tudom, sokan magukra ismernek olvasva a sorokat. Ez történt veled is, azonosultál a természet életéből kiragadott képpel, hisz ez is volt a célom, hogy az olvasó így élje meg a vers mondanivalóját. Ez a költészet célja, hogy az olvasó ráismerjen a versben önmagára, vagy gondolja: Ezt mintha rólam, vagy nekem írták volna. Köszönöm a vershez fűzött szép gondolataidat.