Mély sötét árnyék ül szemed alatt
ülök, sírva hallgatom bánatodat
megnyomorított, kicsiny életedet
csak mesélsz, tördelve kezeidet.
Azt mondod, nem bírod? – elég
hirtelen az ördög bújt beléd
felállsz, szádat ezer átok hagyja el
kérdéseidre, saját szavad felel.
Csak nézlek könnyes szemekkel
mit tegyek a remegő kezekkel?
Tehetetlen, dühös, tudatlan vagyok,
nézlek, várva, hogy megnyugodj,
csendben maradok.
Mond! – hogy adjak neked tanácsot
törjem szét köztetek a vasrácsot,
mit építettek az évek hosszú során
ketten járva, a házasság lépcső fokán.
A szerelem elmúlik, feltörő gond fáraszt
egymásban, kellene látni a támaszt.
Nem elfutni, menekülni, átbeszélni kell
bírjátok-e? – azt ti! – nem más dönti el.
Bánattal telve zártam, az ajtót utánad
mögötted csend maradt, tudatlan bánat.
6 hozzászólás
Drága Krisztina!
Lélegzetelállító…nem találok rá szavakat…
Ismételten csak gratulálni tudok!
Örömmel olvasom minden írásod becses, drága sorát!
Igaz Barátsággal,
Zsolt
Köszönöm, Drága Zsolt! A történet valós volt, és bizony van amikor marad a bölcs halgatás:)
Igaz, és szerető barátsággal:Kriszti
Szia Krisztina!
Nagyon tetszett a vers, több okból is. Egyrészt a mondanivalója, és a címe, másrészt az a sodró lendület, amig végigfut a versen!
Gratulálok: Gyömbér
Köszönöm, kedves Gyömbér:)Örömet szereztél:Szeretettel
Kriszti
Kedves Kriszti!
Nagyon meggondolt, megfontolt válaszokat adtál annak, aki arra rászorult. Kérdésem: vajon megfogadta-e?
Szeretettel: Kata
Meg Katám, hála égnek:)