Meghalt remény

Az éjszaka sötét bánatot festett.
A reggel reménnyel kecsegtetett.
Mikor szomorúan felébredtem a mára,
Azt suttogta párnám vigaszával
Feledést borítva az éjszakára:
Ne sírj! Ma ismét boldog lehetsz!
Én a reggel, idevarázsolom neked.
Két kar ölel szerelmes vággyal,
Feloldódhatsz a boldogságban.
Puha ajka vággyal keresi szád,
Ujjaid morzsolhatják a selymes szakállt.
Ölelő karja elvisz egy más világba.
Incselkedhetsz megnőtt bajuszával.
Szeme rád csillan csillagfénnyel,
S eléghetsz kékvizű tükrében.

Ezt mind a reggel suttogta nékem,
Mikor a fény még nem győzött a sötéten,
Mikor még hegyek mögött pirkadt a fény,
Mikor a balga lélek hiszi, van remény.

Az égre kúszó Nap megmutatta,
Hazug a reggel minden szava.
Nincs ölelés, nincs simogatás,
Nincs két karban elvesző vágy,
Nincs szerelmes csillogó szem.
Nincs boldogság az élet felett.

Nincs semmi!
Ó Istenem!
Segíts nekem!
Nincs semmi!
Átölelt a félelem.

Nincs semmi.
Csak fájó szívvel mormolt ima,
S kínból vérző ámító remény,
A holnap reggelnek hihetek én.