Éjjel hasztalan imát szőttem
vagy az Isten szunnyadt mélyen,
mikor az ég vászna alatt térdepelve
hideg ujjbegyeimet egymásba fontam.
Ma valaki kéne, kinek búgó hangjába
vackolódna didergő testem.
Homlokon csókolna,
s mint álmokat maszatoló horizont,
fölém hajolna.
Megnézné festetlenül bőröm,
és sírni kérné elvetélt szívem
egy-egy megboldogult versben.
Valaki kéne!
Vagy, mint elnyűtt bolyhos pulóvert
lebontana, s a kövér gombolyagból
újat kötne,
csak végre dolgozna rajtam langyos ujja
ha éppen úgy kívánja kedve.
Miért hazudjak magamnak?
Hisz oly merev most a jelen,
mint holtak testét szikkasztó verem.
A fák rügyeit lassan ízlelik
a pajkos szelek,
s ragacsos báját zümmögve
kínálja a kikelet,
míg a vágy körhintában szédíti
porcelán testüket.
És én mégis fázom, ajkam hideg…
1 hozzászólás
Kedves Tímea!
Versedet a Véletlenül dobta elém, ezért olvasom most.
Verseden végigfutott a fázós hangulat elejétől végig. Azért márciustól voltak már jó melegek, és remélem, életedbe is bejutott a napsugár, ami fölmelegítette fázó lelkedet. Kívánom, hogy szép napokkal, hetekkel és hónapokkal áldjon meg a Teremtő, s találd meg a szeretet és a boldogságot. Most Karácsony van, újév lesz, ezért tele van a zsákom és minden jót kívánok Neked
szeretettel: Kata