Megmondtad

Megmondtad, mi évek óta rágott belülről,
s benne jéggé dermedt minden.
Reszkető álmok fagytak a szívbe,
a kora őszben tél lett hirtelen.

Elhullott virága a reménynek,
szikrájában hunyt ki a tűz,
fekete felhők gyűltek feletted,
ezernyi villám csapkodott, könyörtelenül.

A bánat szavára megindultak a hegyek,
völgyek kisérték hosszú menetben,
fénytelen csillagok haldokoltak
az ég tengerén, elsüllyedt sorsok mellett.

Rokkant lelkek nyüszítenek,
a nincs tovább mar véres sebeket,
már vér folyik egykor könnyvájta
fájdalmas repedéseken.

Nyomorult érzés, hogy nem kellesz neki,
megszakadt szíved vergődik tested börtönében,
nem álmodsz többet napsütésben,
vézna tested örök sötét takarja be.

Vértengerbe fulladnak álmaid,
hiába vergődsz, közönye a mélybe húz
rád tapos, sarat kiált az az édes pici száj,
mit még így is, szívesen csókolnál.

Szívesen lennél kutyája, ha kell,
csak hozzád érjen végre egyszer.
De nem, mert nem lehet,
mint fal, közétek áll a gyűlölet.

Mit ő rakott ellened,
magasat, nagyon magasat,
tetején a megvetés zászlaja lobog,
egy szív lóg rajta, már nem dobog.