Mély álomból születő halk remény,
vérre szomjazó éhes vadként nyitja szemét.
Árnyak rebbennek előle félve,
a múlt hideg rabláncait hajítja félre.
Közönnyel tekint a fájdalomra,
hatalmátvesztett rongyos fogvatartójára.
Éjszakából születő napsugár,
fénye megzabolázhatatlan, dühöngő ár,
szférákon vándorol s földre száll,
lelkembe lopva magát, életet ad, megszáll.
Vénáimba lüktetve árad szét,
Magával hozva ősi idők leheletét,
Elfojtott indulatok dobbannak,
Űvöltve törnek ki s rohamra indulnak.
Meg-megremeg a szürke valóság.
Tekintetemben fellobban a parázsló láng,
s nincs többé szorongató bánat…
Megváltoztam. Én már megfizettem az árat!