Megyek tovább

Így lett ma néma csend.
Elhalkult a dal, a köd szitál.
Elborult az ég, egy talpfa reccsen,
Könnyű pára az égbe száll.

Torz mosolyra rándul,
S halk beszédbe kezd ezernyi száj.
Rólam suttog mind, tudom,
Hallani őket, most, jaj, de fáj.

Megszólal a vonatkürt.
Fülembe ordít, és az álomnak vége.
Megtörik a fekete csend.
S zajongva tűnsz a messzeségbe.

Újra reccsen a talpfa.
A vad vonat már messze jár,
Robog veled, mint a szél,
Én csak állok. A köd szitál.

Hosszú most az éj,
Tétován nyúlik minden pillanat.
Újra köztünk egy világ.
Egy világ, mely letépte szárnyamat.

De vagy. S ez elég.
Bár testemben megtörik a csont,
S véremet issza már a föld,
Én megyek, hogy lássalak viszont.

Így lett ma néma csend.
Csak a talpfa reccsen, és a köd szitál,
Talpam alatt már zúg a sín,
De csak megyek. Megyek tovább.