Mélyég

Maszkok között s maszkod mögött
Elfeledett arany-börtönök
Nem kérdezed az értelmet
Pazarlod egyre ősi véredet

Testünk most a gyönyört vérzi
Zamatát csak a kortárs érzi
S kinek kell egy elvirult tavasz
Engem ugyanaz a gond havaz
Mi előttem százezreket
Elhull a nyár, a boldog keret

Mely virulva közeleg felétek
Hamvas, tiszta, friss ígéret
Ősz eső mossa majd el
Szőke-színét a napfénynek

Ezredszer vallod szerelmed
Az ezredik szépségnek
S ezredszer hiszed
Hogy örökre viszed
De egy vagy csupán
Az élet színpadán
Ki istennek látszik
Ki egyetlent játszik

Hány eszmét koptattunk mi egyként
Nézve csak egymás ember-szemét
Ezredek óta állva egy állomáson
Lekoptatva már a színes vászon
Önnön színünk keresve máson

A jegy kelendőbb mint valaha
Messziről szól az izgalom dala
A gyorson idegen mások
Végzetes emlék-állomások
Ablakunk zeng viruló színekben
Az Élet jár kinn, az örök tereken

S keresve tovább valódi nevünk
Régi vászonra újat festünk
S ha eluntuk az alkotást
Elfogadjuk a fakó mást
Mit restség, a valódi szürke
Csendesít lustán ecsetünkbe

Mindünkben egy a lélek
De oly kemény a kéreg
Meredek az út felétek
S keretezünk félkész képet
Felfüggesztve a mindenség falára
Ímé, éltünk örök hazugsága

Életem, életek rejtik mélyüket
Tiszta, szépséges énekeket
De csak a felszín húrjai zendülnek
Hallgató már rég nem érkezett
E kongó, hatalmas csarnokokba
Egy szem vagyunk a tenger homokba

Szédítő, mélységes, lágy vonzás
S a véglegesség: vasszorítás
Nem vagyunk lágyak, miként az álmok
És csak a magamét: egyetlen utat látok
Új ízzel részegít egy első látás
De elszürkül ugyanaz a kábulás

Mert kérget hiszünk fának
Tegnap-ruhát adva mának
Arany-jövendőt örvendve
Nyirkos véget rettegve
Együtt utazunk
Múlunk a semmibe

Úgysem számít majd a válasz
Ha életed végén állasz
S bíród tán egy vonással megadja
Ami ma örök kérdés, és kérdések atyja
Semmi vagy, vagy egy ős Fa magja?