Otthonunk, a Föld
Nagy kondér, óriás áll felette,
fehér ruhában, ősz szakállal,
öreg ő, mégis egyenes háttal,
s ahogy már kezdettől keverte,
épp úgy keveri most is.
Jóságos arcán kedves mosoly ül,
a levest értőn, finoman kavarja,
a durva habverőt nem használja,
s keze alatt megszelídül
a legerősebb fűszer is.
Ahogy ropog a tűz, fortyog a leves,
minden keverésre változik a színe,
minden kóstolással más az íze,
s a szakács egy tökéletes ízt keres;
– mikor béke van a Földön…
De innen, bentről, mi nem látjuk, kész-e.
Ember, mennyi vagy te a világnak?
S kis hazám, otthonom is csak
a nagy leves része,
néhány csepp Magyarország.
Egy porszem röpke gondolata
Ember, mennyi vagy te?
Csak porszem ebben a kavargó örvényben,
– mindenki ezt mondja.
(Ki tudja…?)
De egy porszem is lehet boldog,
s egy másik porszem jelentheti
akár az egész világot neki.
(Ti ezt tudtátok?)
Én boldog vagyok.
(2006. november 24., 26.)
2 hozzászólás
Ne haragud! de hatalmas késztetés éreztem, hogy versemmelszóljak hozzá versedhez
Egy maroknyi föld
Egy maroknyi föld, zöld kis tasakban!
Aranyos zsinórral, szorosan átfogva.
Némán, csendben, a vitrinben lapul,
Én beszélek hozzá: „nekem sokat mondol!”
Egy maroknyi, az ős földből:
Egy földgömbnyi, a szeretetből,
Egy csepp, a tengernyi munkából,
Egy hegynyi, az örök hálából!
Melyet Ősföld adott, öcsém birtokába!
Ő megosztotta vélem, néki viszont hála.
Nékem jelent: bölcsességet, békességet,
Hazát, kultúrát, népet, mindenséget!
És még sok-sok mindent jelent!
Múltat, jövőt, jelent,
Születést, létet és halált,
Mit adhat az élet. Célt talált!
Ha nézem: tudom, hogy „ki, vagyok”!
Honnan jöttem, Hova tartok!
Tudom: miért élek, mi a dolgom!
Az, hogy összetartsam, a családom!
Mint ez a kis tasak, a maroknyi földet,
S körötte a zsinór, szorosan átkötve,
Örök békességben, igaz szeretetben!
Kérem a jó Istent: örökké így legyen!
Viszont látásra
szégyen és gyalázat!