Metamorfózis

Mint anyagot ahogy a természer formál,
úgy változom én is kezeid között,
a vágy lelkemben régóta forr már:
hogy váljak olyanná, mint a sors-szál
homlokod fölött.

Magad sem érted, minden szavad fáraszt,
hited elenyészik a nihil felett.
Bennem miért is hinnél? A válasz
az egyetlen, hogy bennem te támassz
elsöprő szelet.

Egykor, mikor éltem, még előtted
minden perc törött volt, csorba pillanat;
te raktad bennem egészre össze mindet:
nyílt lett a szív, tiszta a tekintet
s bíbor az alkonyat.

Azt akartam egykor, hogy lásd, vár a tény
s minden, mi bennem áradni mostoha.
Te vagy a sziget, mit lelkem, az örvény
el nem sodor, mert szívemben törvény,
hogy ne várjak soha.

Ma szellő ha fúj s égre ha tekintek,
ott vagy a dalban, a fűben, s a hit
kivirágzik, mint tavasszal a kertek;
köszönöm, hogy bennem hívni merted
sorsom álmait.