Jégmezőt Sors ekéjével felszántott,
Múlt gyökeréhez rögzített láncot,
Szenvtelen karmokkal tépett fel hegeket,
Hangtalan hangokkal suttogott kegyeset.
S mi édes kincset rejtett a mélység,
Felhozta, fényre kárhozta az Ég,
Olvadt üszkös rút haragot felszított,
Sokszínű perzselő láng világot látott.
Téphetetlen köteléket járomként ád,
Édes-bús kapocs, mit lelkemre zár,
Szavával halott hitet támaszt fel újra,
Legyűr a végzet, Sors, tedd hát dolgodat!
S addig is vesd szemed a reményre,
Erős hittel edzd vértedet keményre,
Egy van csak, miért semmi sem drága,
A szívnek gyémántból vert virága…
2 hozzászólás
Szabályos formában megírt versedben súlyos szavakat használsz. A rímek helyén vannak, én nem számolam utána, de fomáját tekintve és a szótagszámok is rendben vannak.
Egy helyen azonban benne maradt egy hibás szó, alulról a második szakasz 3. sorában:
A "támasz" szónak nincs értlme. Attól függően, hogy mit akarál vele kifejezni, helyesen lehet "támaszd" vagy "támassz"
Üdvözöllek: Kata
Súlyos, erős gondolatokkal indítasz – nekem talán kicsit túlbonyolított kifejezésben.:( A vége azonban gyönyörűen gördül, mélyre ér a mondanivalója – a hangulata hevített, ami nagyon tetszik!:)