A szirmok hullámtakarói szemembe lengenek,
hadd élvezzem, hadd szeressem én a szivárvány lilát.
Így hajolt hozzám tegnap oda a szeszélyével a szél,
s meg akkor se tántorodik, ha a nap előre vált –
ő sosem fogja lehunyni szemét.
Amott császárliliom hasítja ketté az eget,
napkorong tüze éget nemes fátylas porzót, bibét.
Így írja töretlenül a mát, a sanda holnapot,
számára minden a semmi, a semmi mindenség –
bármi történjen, szüntelen ragyog.
A virágkelyhekbe szitálja illatát a csend is,
ahogy a földbe záporoznak a kristályos cseppek.
Így bársonyoz a némaság-varázs, elbújva mindig,
amint a temetőben a kitartó kőkeresztek –
csak mi feledjük a rendszerintit.
2 hozzászólás
Kedves Andrea!
Azt kell észrevennünk (nem felednünk), amit a versedben olyan szép képekkel megfogalmaztál. A szél pedig ott fúj, ahol akar…
Gratulálok! Klári
Köszönöm, kedves Klári!