Mielőtt bármit mondanál

Mielőtt bármit mondanál, nézz a szemembe,
könnyező tükör az, s egy lélek lakik benne,
láthatod az összetört árva világom,
mi elveszett az időben, többé nem találom.
Tégy úgy, mintha érdekelne,
mintha ez a kép, gyöngy keretben lenne,
aranybetűkkel írnák a régi mese végét,
hol a vesztes is megkapja megérdemelt bérét.
Mert, nekem is jár valami, a nagy semmi tarisznyából,
az igaz szó, mi úgy hullna alá ajkadról, mint éltető manna,
mitől a sivatag újra virágba borulna.
Mielőtt bármit mondanál, hallgass meg engem.
Felhőben születtem, olyan, megkopott szürke volt,
a föld mélyében tűz éget, és ördögi zene szólt,
nem táncoltam, csak hallgattam némán,
sok gyönyörű lány csillogott, de egyik sem nézett rám.
Megbújok inkább egy sötét sarokba,
gyertya fényébe, árny nélkül, láthatatlan,
ne tudja senki, hogy én is itt vagyok,
ha elmegyek egyszer, magamból semmit nem hagyok.
Mert furcsa tenger az éjszaka,
egy hajó bolyong, s álmokat cipel,
hullámot szelídítenék, de nincs mivel,
vihar pengeti húrját, új zene szól,
s ütemre dobban egy szív, valahol.
Fénykarjával ébreszt a reggel,
a csengő élesen hasít a csendbe,
az ajtóban állsz, nem szólsz semmit,
olvasol a könnyező tükörből, már vártalak.