Sose érezd, szívem hogy remeg,
hogy karcolják kényes tegnapok.
Ha majd én abba belehalok,
nyugodtan sírj, ha végleg elveszek…
Könnyeidbe úgy feledkezem:
letörlöm gyöngyöző homlokod,
mosollyá simítva arcodon.
Látatlanul megérint kezem.
A csendedbe beleneszelek,
ahogy hozzád befurakodom:
Világod világomra vonom,
mint csillagokat a fellegek.
Te is rám lelsz, míg a lét pereg.
Szelíden szívedbe vibrálok,
ahol majd a végsőkig hálok,
míg azt érzem, szíved hogy remeg.
4 hozzászólás
Csendes,békés vallomás.Még az elmúlás sem érinti,nem korbácsolja fel az érzelmeket.Ez a mindenre fittyet hányó kapcsolat,érzelem irigylésre méltó.
Hmmm. Szerintem ha már ideírtál akkor csak felkorbácsolta az érzelmedet!
Azért köszönöm, hogy részvételedet adtad a versemre, azaz jelezted, hogy olvastad, és fontosnak tartottad, hogy leírd mit váltott ki belőled. A semminél ez is több.
Mindenki azt olvas ki a versekből, (bármelyikből) amilt akar, amilyen hangulata van, vagy épp amilyen hangulatot akar teremteni. Hajrá!
Üdv. panka
Kedves Panka!
Örülök, hogy soraid ismét olvashattam!
Régi verseidhez méltó, szép üzenet!
Minden sora nagyon tetszett!
Köszönöm kedves Dóra!
Boldog Karácsonyt!
Szeretettel: panka!