Most itt vagy.
S Már nem vagyok egyedül.
Mint voltam két hosszú évem át.
Halkan, lassan, lágyan
Ittad át magad
Néma tárgyaimon,
Mikbe vesztett önmaguk helyett
Én költöztem, zajos vendégnek.
S ha nem is tudtad, de jöttél.
Velem költöztél
A félredobott üres skatulyába,
A csonkig égett szétfolyó viaszhabba,
A szénfekete gyufa kormos tövébe,
Lenge függönyök ráncos ölébe;
Ott voltál velem.
S ha kipattanok e tévedt menedékekből,
-Hisz csak vándor vendég voltam errefelé.
S szerte szét szórt magamból
Újra összerakok
Egy tépett alakot,
Ki megcsúfolt énem
Árnyas hasonmása csak.
(De nincs jobb, se más)
Akkor már nem vagy itt velem.
És mégis oly közel érezlek
Ilyenkor mindenhez,
De magamtól…,
Mégis oly távol.
Mikor már én
By capslock
7 hozzászólás
Tetszik. Bocsánat, hogy nem tudom szakszerűen megfogalmazni a véleményemet, de nekem van egy határozott stílusa a versnek, a címtől elkezdve… így érzem. És tetszik. (Üdvözlettel: Á.E.)
Hát igen. Van. Nekem is van. De ez mégis kicsit más. Talán. Azthiszem.
Köszönöm.
Nagyon tetszett a vers.
Halkan, lassan, lágyan
Ittad át magad
Néma tárgyaimon,
Mikbe vesztett önmaguk helyett
Én költöztem, zajos vendégnek.
Engem ez fogott meg, és:
És mégis oly közel érezlek
Ilyenkor mindenhez,
De magamtól…,
Mégis oly távol.
mindenhez, de magamhoz mégis távol… szép, mély érzés.
Hát igen. Ezek a leg kifejezőbb sorok.
Köszönöm a hozzászólást.
Szép. S szerteszét szórt magamból újra összeraklak – ez nagyon tetszik.
tudom már, mi zavart engem először 🙂 az írásjelek. nem lehet, hogy így jobb lenne? mármint a témája tökéletes, de egy két vessző és pont engem picit zavar, de véglis beleszólási jogom nincs, ez a TE versed, ami mellesleg igazán teljesen tökéletes. 🙂
Én erre gondoltam, amikor az írásjelezést írtam:
Most itt vagy,
s már nem vagyok egyedül,
mint voltam két hosszú évem át.
Halkan, lassan, lágyan
ittad át magad
néma tárgyaimon,
mikbe vesztett önmaguk helyett
én költöztem, zajos vendégnek.
S ha nem is tudtad, de jöttél.
Velem költöztél
a félredobott üres skatulyába,
a csonkig égett szétfolyó viaszhabba,
a szénfekete gyufa kormos tövébe,
lenge függönyök ráncos ölébe;
ott voltál velem.
S ha kipattanok e tévedt menedékekből,
– hisz csak vándor vendég voltam errefelé –
s szerte szét szórt magamból
újra összerakok
egy tépett alakot,
ki megcsúfolt énem
árnyas hasonmása csak,
(de nincs jobb, se más)
akkor már nem vagy itt velem.
És mégis oly közel érezlek
ilyenkor mindenhez,
de magamtól…,
mégis oly távol.
Ó és a nagy betűket a sorok elejéről azért szedtem ki, mert számomra az inkább egy szabályos vershez illik. Egy szonetthez, mondjuk 🙂 nekem így a természetesebb, őszintébb 🙂 ha mondatokat olvasok rímbe szedve 😉
DE ez mind csak a keret, a vers témája és megfogalmazása annyira tökéletes, hogy azt csak dicsérni tudom 🙂