Emlékszem, üres és haszontalan gondolatok kopogtattak,
Melyeket örömmel engedtem be, hogy rajtuk elmélkedjek,
Sokat azonban nem törődtem velük, kellőképpen forrongtak
is emiatt. Azonban még vártam, kizárt volt, hogy tévedjek.
Vártam egy leírhatatlanra, mely majd eltölti gondolatim,
De kétségem is volt, bevallom. Jönni fog-e egyáltalán,
Vajon felismerem útmutató fényes jelét, s dalaim
meghallgatásra kerülnek-e? Vagy vendégem lesz még a magány?
Álomnélküli, sötétbe borult éjszakák, mik e szép világtól
gonoszul elválasztottak, s mint mozdíthatatlan falak emelkedtek
ki a semmiből. Körülzárván eszméltem rá: engem édes szabadságtól
megfosztottak, s ha nem küzdök láncok ellen, többet nem engednek.
Ha meg lennék erősítve hitemben, hogy ellenállásom nem hiábavaló s
várna rám a fehér galamb a vég nélküli falakon túl, akkor tudnék
fáradhatatlan hős lovag lenni, ki magát s történetét harcba induló
dicsőségben eltelve ünnepli: neve nem lesz a feledésé s a múlté.
Nem volt út, mit szívesen jártam, s melyet végig is próbáltam,
Nem volt irány, mihez tartottam magam. S a vége? Célnélküli
bolyongás lett, mint fecske, mi nem érti társait s kószálva
repdes a levegőben, reménykedve, hogy célját el nem kerüli.
Hol járt már a napsugár, mikor úttalan ösvényekről kikerültem,
a szél is elrabolta szárnyaim alól a menedék felhőket, melyek lágyan
terültek szét, kényesen óvva az eget veszélytől, s elmerülten
hiába kutattam szivárványt a messzeségben, hogy teljesítse vágyam.
Szerelem? Ó, igen! Legendákat hallottam már rengeteget,
hogy létezik, s olykor váratlanul lecsap kiszemeltjére,
mint üstökös az éjszakában, mi feltűnik s embereket
kápráztat, csalogat fényével s bátran számítanak ígéretére.
Én is szerettem volna, vágyakoztam ismeretlenben bízni vakon,
de féltem mit hoz az idegen holnap, nem tudhattam; nem ismerte
e szív a szerelmet. Üstököst azóta sem láttam, de örömömre egy napon
tökéletesebb töltötte el életem: a Jó Isten az egemre a legszebb Csillagot helyezte.
Se otthonom se hazám nem volt, kétségbeesetten ágról ágra repkedtem,
keresve az otthont adó, meleg ölelést, fa biztonságot nyújtó lombját.
Azonban csalódnom kellett égben s földben. Megkavartak, hogy elfeledjem
a hőn áhított menedéket, de szerelmet hozó ölelésed elvenni nem tudták.
Mióta tudom mit jelent szerelmesnek lenni, mióta érzem szíved
heves dobogását, mikor önfeledten átölelsz, mióta karjaid által
védelmezett álomvilágunkba zársz, azóta tudom nem gonosz az élet,
nem is mostoha, hiszen megtaláltam kit kerestem, megérkezett kit vártam.
A lelkek addig nem nyugszanak, míg másik felüket meg nem találják, fél
életet élnek s ismeretlenül mozognak egymás közt. Párra s társra vágynak,
hogy együtt alkossák a tökéletes egészet. Immáron kézen fogva telik a lét,
nem egyedül, s ha egyszer egyesült a két lélek, el többé nem válnak.
Bizonytalanság szüli a magányos és elveszett lelkeket, mivel
felismerni nem merik kit a sors adott nekik, elbújnak inkább
messzire. Többet bujkálni nem akarok, lelkem egyesült lelkeddel,
mint vízcsepp a tengerrel, szétválasztani nem lehet, tudja meg a világ.
Itt állsz végre mellettem, szorosan fogd kezem, szívemet győztesen elfoglaltad
s a magányt is elűzted. Már felismertem fényedet, mellyel szüntelen
beragyogod s betöltöd éjszakáimat. A falak is eltűntek, leomlottak,
Te vagy a galamb, ki hitet ad célunkhoz, bizton haladok előre töretlen.
Napsugarat, szivárványt, csillagot hoztál számomra s szerelmet
is ajándékoztál, mely által tudom, milyen érzés élni s szeretve lenni.
Bízom szívedben! Ölelésedben s karjaidban megtaláltam a menedéket
adó biztonságot, Neked köszönhetem, hogy lelkem először tudom megnyitni.
Minden mi tökéletes, minden mi fenséges, mi csodálatos, minden mi csábító,
minden mi szép, minden mi kedves, mi örökkévaló, minden mi élethez értelem,
minden mi ajándék, minden mi csillogás, mi káprázatos, minden mi ámító,
Minden mi szép mi jó, Te vagy nekem Szerelmem… Életem.