Mindenhol nyomot hagyunk

"Csalárdabb a szív mindennél,
és mindenre elszánt. Kicsoda
ismerheti azt? Én Jehova
kutatom a szívet, vizsgálom
a legbensőbb gondolatokat,
hogy mindenkinek útjai szerint
fizessek, tetteinek gyümölcse
szerint."

/Jeremiás 17: 9,10/

Csendek ülnek
a némaságon rejlő rejteknyi múlásban,
mint az időn,
mikor az ifjúság tavasza elszáll,
belehelve
ezernyi képzetének voltjain ülő,
valahai ragyogásait.
Mert az ember – bárhogy is legyen,-
sokszor az emlékeiből élve létezik
képzetének végtelen vágyain elszenderülve.
S képtelen felfogni neszeit érzéseinek,
melyekben még él a remény
a visszahozhatók után,
nem lelve nyugtot abban,
mi volt dalán az akkori létezésnek.
De az időnek ujja a jövendőbe ír reményt,
s mi vágy,
hordja bennünk könnyeit,
szorítva szíveink,
szeretve szerfelett jussaink,
mert bennünk élnek mind a holnap,
mind a múlt.
S mi mint idegenek
járunk néha tájain a világnak,
lépteink nyomát hagyva
más szívek ezernyin meglelt vágyain.
Mert mindenhol nyomot hagyunk,
lépteinkké fagyva szavaink hervadása,
mert láttatni akarjuk érzéseinket,
mik belőlünk vannak,
s azokban maradnak meg,
kik szeretnek bennünket.

Mindenkor üzenünk,
mindenkor vágyunk szíveink rejtekén,
mert bennünk él
a remény átörökölt sóhajtása a "lesszek" után,
melyek
adni akarnak valami szépséget belőlünk,
valami különöset,
melyet talán még mi sem ismerünk önmagunkban.
Mert vágyaink
utaznak velünk az időben,
hol csupán csak sejtjük
önmagunk irányát a létezésben.
Az ember mindenkor követ valakit,
követi sokszor képzeteit,
melyek benne élnek
élénk ragyogásán a múltnak,
hogy legyen jövendője,
hamar rohanva át az éveken,
s látod,
lassan hervadásba vész minden.
Minden szó, mi valaha ért valamit,
talán még bennünk él emlékeink rejtekén,
kik vágyunk
a bölcsesség után meglelni szívét
az ismeretnek,
hogy kapjunk valamit,
melyből élhetünk,
melyből majd adhatunk is talán.

De lesz-e majd olyan valaki,
aki mindazt megfogadja?
Mert minden vágyban élnie kell az akaratnak,
ahol valóságul hívnak az idők,
keresve választ az élet nagy kérdéseire,
ahol reményül von szívet
a végtelenbe való hit.
A végtelenbe való ezernyi képzet,
melyekben elmerülni látszik
maga a világ hiábavalósága,
ahol bár remélnek,
de azon remény
nem az Isteni igazságon alapul.
Mert a világ
követi szemei látását a testi szívnek,
mely igazából mindenkor megcsalt
fájva lelt tettek bizalmán,
melyet követtek milliárdok
a hiábavalóság útján.
Hiszen idáig minden a halálba veszett,
remélve az emberiség oly valótlanságot,
melynek iránya
szétszabdalt érzetek sóhajain járt
mindig is.
De odafenn a csillagok trilliárdjai
hirdetik az örökkévalóságot,
melyre e földi lét is hivatott lelni vágyat,
mi az emberi szívben írva van.

Ezért küzdenek bennünk
sejtjeink minden akarásai,
nem lelve nyugalmat abban,
ami fáj,
ami érthetetlen,
ami csupán sejtéseken jár,
mert az emberszív
keresi mindenkor a bizonyosság lépteit
földi útján.
Mely az örökkévalóság vágyait hirdeti benne,
akaratul vonva szívét
remélni akaratlanul is abban,
akit nem látva, ösztöneiben többnyire
mégis hisz.