Mint a sóhaj

A hold elpihent, de nem kelt fel a nap,
csak az égbolt lett kissé világosabb,
fekete fátyolát vonszolja a hajnal,
szántja az álmokat szélhárfán egy dallam.

Lomhán bandukol a nap, lemenőben még visszacsillog,
marokkal szór az ég aljára vörös rózsaszirmot,
habkönnyű, puha álmot hint reánk az éj,
kék homályban csipkét ver a kavargó szél.

Sötét bársonyhálót sző körénk az este,
hófehér paplanra kék ég van felfestve,
tél szele zúg, felcsendül egy nóta,
sápadt hold bús fénye bukdácsol a hóba'.

Az útra sóhajtotta hamvát a harmat,
jégvirágot nyitott estére az ablak,
az ajtó nem nyílik, nem jön felém ó, jaj,
a remény gyönge szárnyon elszáll, mint a sóhaj.