Lerogyott az éj,
sötét, cibált kabátjáról,
mint deres gombok
peregnek a csillagok.
Fázom…lassan megfagyok.
A szél még ostoroz,
csak játékszere vagyok.
Szívesen összetörne,
gúnyos arccal meggyötörne.
Nem szólok…hallgatok.
Valami különös gyász ez…
egy befejezetlen könyv lapjait
szaggatja a szél,
s azt kérted, hogy a megfojtott
álmunk szirmait
mint bolond reményt szórjam szét…
2 hozzászólás
Kedves Tímea!
Eme "szerelmes" versed egy fagyos hideg borzongást nyújtott nekem. Valóban egy különös gyászt hozott Neked – szép remények és boldogság helyett. Szépen fejezted ki a gyászt, a reménytelenséget…
Szeretettel: Kata
Köszönöm kedves Kata…ráéreztél!