Mintha

Mintha őszinte levegőt szívnék magamba,
mintha az igaz repítene magasba,
mintha érezném, mit nem éreztem rég,
mintha szeretném, hogy legyen még.

Érteni szeretném szavát a szélnek,
érteni üzenetét a fénynek,
érteni a könnyet a szemembe,
érteni, miért néznek rám nevetve.

Csodálni a tegnapi képet,
csodálni a láthatatlan szépet,
csodálni a gyűrött álmokat,
csodálni egy virágról hullott szirmokat.

Mintha mindennek most lenne vége,
mintha már nem emlékeznél az egészre,
mintha a bánat gyűrőt levelén aludnál,
mintha várnád azt, ki rád talál.

De csak képzeled a csendet a zsivajba,
de nem sírnál, ha beléd harapna,
de csak élni szeretnél, mint bárki más,
de szívedben már ott a forradás.

Miért gond a lélek fájdalma,
miért a szó, bántó hatalma,
miért mondom azt, mit nem kellene,
miért gondolom, ha nem vele, hát ellene.

Most beterít az este,
most magamba gondolom magam, sietve,
most a tömegbe egyedül vagyok,
most ne kérdezd, a múltra mit hagyok.

Nem hagyok semmit,
nem érthet senki,
nem csak a rossz árt nekem,
nem csak a jó, tehet jót velem.

És jött nekem valaki egy virág,
és rímbe szedte a világ,
és öt-hét-ötben, ahol fény ragyog,
és már érzem, magamnak jó, hogy vagyok.

Most álmodni szeretnék,
most legyen, mit szeretnék még,
most csak egy mosoly az álom,
most legyen nekem, ahogy várom.