Részegítő álom keresi pillámat,
Ámor megsúgja, minden kéjes vágyad!
De én, vágyaidat a szeleknek hagyom,
Poszeidón ölén, ring az álmom, és testem a hajóm.
És ott vagyok a Duna kellős közepébe,
jobbra tőlem Buda – Pest balra éppen,
hátammal érintem lágyan a habokat
melyek ájult testemnek, mutatják az utat.
Mint kidöntött farönk, mely nem süllyed a mélybe
és tajtékló hullámok dobnak szanaszéjjel!
Ekképpen vergődik, a vízen a testem,
és fáradt szemeimmel a Révészt kerestem.
Nem tűnik e fől? Nem hallom valahol?
De halott füleimnek csak a Duna dalol!
Odafönt az égen, a gyönyörű Vénusz,
csillogó fürtjein, arany diadémok,
melyen a gyémántok kiültek strázsának,
tekintik földünket, Küklopsz játékának.
Ájult testem fekszik, agyam tűnődik csendben,
még jó, hogy a Révész elment mellettem!
Fizetségét úgy is, elnyelte a Duna,
és arany nélkül ő, a túlvilágra senkit nem visz soha.
Most a verejtéktől és a forró láztól,
felkelek ágyamból melyben csónakáztam,
a párás tükröt nézem, Hadész néz reám vissza,
ha menni kell, hát menjünk együtt,
a Pokolba vissza!