Modern mese

Cápa volt.
Monogramos ingben, illatosan, simán.
Kis halra lesett; csinos legyen, okos, vidám!
Legyen szárnya, angyalszárny
reptessen el
mindegy hova; legyen más világ!

Ó otthon?
Szürke és szűk a ház.
Angyal van, de hiányzik a szárny.

„Szárnyalj angyalom! Végy hátadra!
Merülhetnék szivárványos világodba?”

Szólt az angyal:
„Szállj velem!
Megmutatom az életem.
Tenyeremen nyújtom át lelkemet.
Szeretheted testemet.
Játssz velem!
Ujjaid hegyén táncra perdül a testem.
Marj húsomba, tépd szét a lelkem!
játssz velem!
Lépjük át a határokat!
Teremtsünk magunknak titkos világokat!”

„Elfáradtam, mélybe vágyok.
Szorítanak a korlátok.
Gyenge vagyok és fáradt.
Gyáva, kényelmes és lusta?
Ne mondd!
Gyötör az élet súlya!

Hogy a lelked?
Remek játékszer, használható.
Visszaadom, köszönöm.
Talán még összerakható.

Az életed?
Soha nem volt része az enyémnek.
Jó játék volt!
Kérlek, értsd meg!”
.
.
.

„Szárnyaim nem törtek le,
a lélek még gyenge, mi röptesse.
De szállni fog!
Határokon át, magasabbra, messze, messze.”