Fölé már csak kopasz ágak borulnak,
Már nem védi semmi a dértől,
Csak fátylas szemmel nézem féltőn,
És érzem, hogy most nekem virul.
Oly gyengéden hozzám simul,
A tüskéje karcol de nem szúr.
Már neki is ősz felé jár,
Szűkül a tér az időhatár,
Bár néha még délceg ifjú,
De hegymenetbe fáradtan fú
Belőle az őszi szél.
Én inteném lassúbb ütemre,
Ő rám néz nevetve,
S szája szól: édesanyám!
Még kell a jóból,
Messze még az óbor,
Még a must pezseg,
Te csak annak káros gőzét észleled,
Nem kell, hogy észre vedd!
És csak hajt tovább,
Elviszi titkát, hagy még egy trillát,
Csók! Még int egy csáo-csáo Marínát,
Úgy ahogy elköszönt annyi éven át.
Azt gondolja: véd,
Ha most ő mond mesét
Az életéről, a nem létező tündéről,
Mint hajdanán meséltem neki boszorkányt,
Jancsit és Juliskát, karcsú, szőke királylányt
Herceget, meg hétfejű sárkányt.
Most ő állít elém dönthetetlen bálványt,
Hogy úgy lássam, mint márványt,
Mit az idő vas foga nem gyengít meg soha.
Én is úgy teszek min ő még tizenévesen,
Rád hagyom! Hidd azt: még elhiszem
3 hozzászólás
Ismét egy hosszabb vers! Jó! 🙂
Köszönöm kedves Boer!.) a hűségedet is:)
Nagyon jól esik
marica
Meghatóan szép:)