Vérzem.
Testem otromba, elmém ostoba, papírzsepiért kutatva, megcsap az illata, kinek köszönhetem, hogy poharam leverem, s káromkodom.
Rám néz.
Megvető a vigyora, és lelkes fintora tettre késztet, bár eddig bánat emésztett,de kezem lendül, középső ujjam megfeszül, már én nevetek.
És ennyi.
9 hozzászólás
Nagyon jól megírtad ezt a kis kocsmai jelenetet….Ennnyi… sajnos sokszor ennyi….
szeretettel: zsuzsi
Különösebb kritikával soha senkinek nem tudtam szolgálni, csak a lényeggel: Nekem tetszik.
Köszönöm,hogy olvastátok!:)
Igen! Friss fuvallat… Még! 🙂
Megvan a belső rímmelése ami nagyon sokat dob rajta.
A cím is jól van választva.
A vers azt hiszem tetszik.
üdv
Azt hiszed????:)Köszönöm,hogy olvastál!
Úgy értem…ja tetszik, csak épp a régi és modern versek közt feszülő ellentétekről, utánzásokról, kopottságról gondolkoztam.
De végül győzedelmeskedett az a valami modernség ami nincs is, de amit sokan lehurrognak.
Vagy mi.
🙂
Jóóóóól van,nem piszkálni akartalak!:D
Ja, nem is vettem annak:D csak gondoltam így világosabbbbb(+bbb)