Mozgólépcső

Áruházi fényességbe
hajtott kedvem szűk erszénye,
nyüzsgő ember-szigetek közt
vágytam lelni kis örömöt.
Áruk kínálták magukat.
Nem találva alkalmasat
feljebb szállt kíváncsiságom…
Amióta utam járom
mindig kutattam, kerestem,
hogy lehetne szebb életem:
lent porladó szülők után
helytállni párom oldalán.
Teleírni alvó táblát,
szerettetni új iskolát
mosoly-szemű tanulókkal –
magyar múlttal, magyar szóval.
Törődtem is önmagammal?!
Füzet-százak fölött hajnal
köszöntött, s már készültem is
elmondani, mi a hamis,
mi az igaz és mi a szép,
mi a rím és milyen e nép,
hogyan harcolt, s ma hogyan küzd,
lelkesedés kit hogyan fűt…
Egyet-kettőt följebb lépek.
Úgy röpülnek most a percek,
cikáznak múltba, jelenbe:
fókuszálva gyermekekre,
kik ma már a sajátjukat
védik, rágós tudás-falat
reményében, megszállottan,
szülőből diákká váltan…
Látom, emeletre érek,
megfordulok, visszanézek,
botorkálok céltalanul:
bizony drága minden, mi új.
Mozgólépcső csendben suhan
földszintre az áruházban…
Életem meg lassan topog
velem s bennem, csak andalog,
értem én:csak érdem szerint…
Eső zuhog rám odakint.