Mint málló kenyér a szétfolyó szájban,
Mit nem rágnak durva fogak.
Mint maradékos morzsás magányban
Padlóra söpört mozdulat.
Mint állott bögrényi tükre-vesztett tej,
Mi alatt galád gomba munkál serényen.
Mint fületlen csésze, kinek rezzenés se kell,
Halhatatlan neszére összerogy habfehéren.
Mint konok kévékbe fonott rácsos ablakok,
Kik büszkén féltik az alvó álmát.
Mint magány dúlta duzzadt dunyha-paplanok;
S gyűrt lepedők fejtik az álmatlanság fonákját.
Mint ráncba rezzent, néma fűzfa ága,
Kit raccsoló szelek rágnak.
Mint rongyos halk futára
Az őszi elmúlásnak.
Részeg reggelre riad az ébredő.
S belé szalad minden: a morzsák, a csészék, az ablakok
Hiába volt a józan kávéskanál-szédülés. Mind ő.
És mind én vagyok.
5 hozzászólás
Te aztán tudsz valamit. hihetetlen jó képek, rímek, szerkesztés, csak ajánlani tudlak másnak is!
Csak ámulok versed olvastán. Hihetetlenül jó!
Ez a leg újabb versem, és tényleg jól sikerült. Most itt tartok.
Köszönöm a kritikákat.
Nagyon jó vers! Gratulálok!:)
Olvasom, olvasgatom… van benne valami varázslatos. Az ember ill. mozgás nélküli, éjjeli/hajnali világ megelevenedik a képeid által.
És még az alliterációk se erőltettek, pedig ez nagy szó. 🙂
Gratula. Poppy