Fényidőbe veszett évek peremén,
billegő, apró felhőkbe bújó kékség,
melyben őrült hévvel lüktet az élet,
s múltja kérgesedett kövein lépdel.
Ártatlan szemmel bámul a tágas űrbe,
s ringatózva hallgatja kozmosz énekét.
Ős-szívében borús emlékek háborúznak,
s csillagágyon áhít magának édes álmot.
Halott bolygók között oly kicsi, s árva,
csak jár egyre a kijelölt úton egymagába,
bölcs cselédje a Hold, holtig szolgálja;
s végtelen térbe hulló partok szélén
kéz a kézben andalogják násztáncuk,
pörögve Napnak kinyújtott tenyerén.
8 hozzászólás
Kedves Tünde,
"Fényidőbe veszett évek",
de halhatatlanok vagyunk, a lelkünk mindenképp'.
Szép természeti vers.
Szeretettel
Emese
Kedves Emese!
Tulajdonképen a Földről próbáltam írni…
… a halott bolygók között egyetlen élő "lényről"!
Szeretettel láttalak. Tünde
Hú, de jó!
Ez pedig különösen: csillagágyon áhít magának édes álmot.
Gratula!
Barátsággal:Fél-X
Kedves Zsolti!
Örülök, hogy olvastad írásom, annak meg pláne, hogy tetszett! : )
Szeretettel láttalak: Tünde
"Pörögve Napnak kinyújtott tenyerén" Ez a kép ez nagyon el lett találva. 🙂 Tetszik!
A vers egészében is !
Szeretettel:Marietta
Nagyon köszönöm szavaid kedves Marietta!
(Most már én is pörgök!) : )
Szeretettel láttalak: Tünde
S még ötmilliárd évig járhatja az útját,
ha az öldöklő lakói egyáltalán hagyják.
Ha e pusztító emberiség halálra nem sebzi,
miközben felsőbbrendű létét újfent éljenzi.
Kedves Tünde!
Nagyon szép verset írtál. Elvarázsoltál vele.
Szeretettel:
Millali
Nagyon köszönöm kedves szavaid, drága Millali!
Most már tényleg mosolygok! : )
Szeretettel láttalak: Tünde