Naplemente

Nehezet izzadt tegnap titokban
a vajúdó föld és szeretője, a Duna.

Sűrű köd,
holt anya, mint gyermekét világra fájja,
úgy vonaglik szegény pára,
hogy szétterül, majd lehullik önmagába.
A
folyó

kígyó-kanyaron heverő
úszó kopjafa-temető,
üszkös uszadékfa-tánc –
a víz bőrén ki bejár.
Az ég kéken csókolja a hegyeket,
benne szürke szemgolyó-Hold
kénye-kedve
meglesett,
mígnem este lett.
Lement a nap. Bukott gyerekkor gyertyája villanhat el csak ily dicsően –
arany izzás adott reményt, hogy láthatom
a Tejutat, egy darabot belőlem.
De csak az esthajnal csillaga látszott és a Hold félig telve megakadt,
egy kutya magányosan, talán félve csaholt – idegent szagolt.
Hatalmas bogár hangtalan szállt az égben,
remegtem, pedig nem erre jött – a fényre.
Milyen sötét vágy vezet engem, hogy Arkadia
ölében azt nézem – talán a temető felé tart éppen?
A fenyvesek szúnyoghadat köhögtek,
de ők is félve, meg-megálltak kergetőzve.
Nappal visszatartott lélegzetét,
– mint mocsárköhögte nyálkát a testek –
az éj kiköpte este.
Csak máz, ami éjjel lemorzsolódik,
ahogy a féreg halálba gubózva
önmagává válik?
Esthajnalcsillagtestű ember
nyaral
és
fázik
.